Csaba királyfi története az önálló szabír dinasztia története. Csaba két fia különböző időpontban tért vissza a Duna völgyébe. Az első fiú Baján avarjaival.
Egy nép, amelynek húszezer igen jó lovasa van
(részlet Varga Géza: "A Szent Korona születésének ideje, helye és alkalma" c. tanulmányából)
A magyar krónikák királylistájában Keve és Kear neve két perzsa uralkodót jelöl: Kavádot és fiát, Küroszt. Joggal kapja fel fejét az olvasó, mondván, hogy mit keresnek perzsa császárok a magyar királynévsorban?
A történeti források alapján meglepően pontos választ adhatunk e kérdésre.
A Tarih-i Üngürüsz a magyar őstörténet honfoglalást megelőző szakaszát elbeszélve említ egy 20 000 lovassal bíró népet: „egy nap Adzsem (Perzsia) országának padisahja Kosztantinije (Bizánc) fejedelme ellen hadjáratot indított, és emiatt Dzsiddija (Szkítia)[2] országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből … húszezer katonát gyűjtött össze, és Adzsem padisahjához küldte (ezt a sereget). Amikor Adzsem padisahja is Kosztantinije ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.”
A TÜ egységes folyamatként adja elő e lovasnép történetét, mindvégig azonosítva őket a Szent Koronával már bizonyosan rendelkező középkori magyarság elődeivel. A Szent Korona eredetének kulcsát tehát e nép (eleink) történetében kereshetjük.
A történeti forrásokban azonban hiába kutatnánk azt a népnevet, amit a TÜ használ, mert Hunor népével nem találkozunk bennük. Azonosításukhoz azt a történelmi helyzetet kell megtalálnunk, amikor valamelyik hun népcsoport Perzsia szövetségeseként Bizáncot támadta, miközben egy nagy erejű támadás miatt végül a Kárpát-medencébe vonult.
Az időpontot a Perzsia és Bizánc közötti ellenségeskedések időpontja határozza meg. Bréhier (1999) szerint ezekre 527 és 532, valamint 540 és 545 között került sor. Perzsiát ekkor Kavád (488-531) és fia, Kürosz (531-579) uralta. Kürosz apját, Kavádot 498/9-ben a hatalmuk tetőpontján lévő hunok ültették Irán trónjára. Az avar anyától született Kürosz 557 táján szövetségre lép a türkökkel és legyőzi korábbi szövetségesét, a heftalita Hun Birodalmat.
506 és 557 között a Kaukázus északi előterében, de részben a Kaukázuson túl is, a szabírok az urak (Vásáry/1993/132), ezért joggal kelti fel érdeklődésünket e nép. Mint látni fogjuk, a hunoktól az avarokon át Árpád honfoglalásáig ívelő szabír-magyar történet adja meg a választ a kérdéseinkre.
A kaukázusi szabír területek ekkor Perzsia érdekkörébe tartoznak. Kürosz írja az Intelmeiben, a Karnamag VI. és IX. epizódjában, hogy 53 ezer türköt[3] (köztük 20 ezer igen jó lovast!)[4] telepített le Alánország határán, valamint Azerbajdzsánban és a mervi oázisban.[5] Hét törzsre osztotta őket és kagánokat jelölt ki föléjük.
Ezzel függ össze, hogy Kavád és Kürosz egyik legfőbb bizalmasa a vallási bonyodalmakban és politikai villongásokban oly nagy szerepet játszó Zabergán (szabír kán) az 526-ban a bizánciak ellen küldött perzsa sereg nesztoriánus vallású vezére. Mivel Kürosz 542-ben lefejeztette a nesztoriánus egyház fejét, ezért Zabergán és szabírjai elhagyják Iránt. (Fehér/1972/71-95). Később, a türk támadás[6] következtében 557 körül összeomló heftalita Hun Birodalom avarjai követik testvéreiket: Zabergán szabírjait a kelet-európai füves pusztákra.
Talán több véletlen egybeesésnél, hogy a Fekete-tenger partján élő magyarokról azt állítja Ibn Ruszta és Gardízi is: „Vezérük húszezer lovassal vonul ki”. Ibn Ruszta műve Kmoskó Mihály (1997/66) szerint „meglehetősen rendszertelenül összefércelt kompiláció, amelynek egyes részei más és más szerzők műveiből vannak kiollózva”. Ezért könnyen lehetséges, hogy ez esetben egy avar kori adat továbbéléséről van szó, amelyet a történetírók nem felejtettek el megemlíteni, ha eleinkről volt szó.
A kijevi orosz őskrónika is megőrizte e több hullámban zajló vándorlás emlékét: „Keletről, a szkíták földjéről először a bolgár-törökök érkeztek, és letelepedtek a Duna mentén.[7] Majd az oborok és a fehér ugorok következtek, akik (623-ban) Herakliosz császár ellen hadakoztak.[8] Később, már Oleg fejedelem idejében (897-912) a fekete ugorok vonultak el Kijev mellett.[9]”
Az orosz őskrónika elsőként idézett mondatában szereplő hun-utód népeket előszeretettel bolgároknak tekinti a kutatás, bár a források onoguroknak, vagy szabíroknak is nevezik őket. Az 551-ben író Jordanesz ezekről, vagyis az akkor a pontuszi tenger felett élő onogur-szabírokról írja, hogy egyszer már jártak a Kárpát-medencében. (Ők azok, akik az avarokkal vonulnak be újra a Kárpát-medencébe s ott vélük azonos nyelven beszélő népet találnak a TÜ szerint.)
Jordanes
e helye ugyanazt a történetet őrizte meg, mint a Csaba-monda, mert a Csaba név a szabír népnévből vált személynévvé. Az emlékezet e szabír dinasztia tagjainak cselekedeteit egyetlen személyhez, Csaba királyfihoz kötötte. Ez magyarázza Csabának a magyar hagyományban megőrzött magas életkorát (a néki megfelelő bolgár Irnik 108 éves).
Krónikáink szerint Csaba (azaz az önálló szabír dinasztia) megérte a Kárpát-medencébe történő első visszatérés időpontját. Kézai így ír erről: Csaba „fiait Edemennek és Ednek hívták. Mikor a magyarok másodízben jöttek be Pannóniába, Edemen az atyjának és anyjának igen sok rokonságával jött be. Anyja ugyanis Korozminok közül való volt. Ed azonban atyjánál maradt Szittyaföldön.” Kézai e helyen több fontos körülményre emlékezik. Tud a szabír-magyarok több hullámban történő bevonulásáról; az első visszatérők két csoportjának egyesüléséről; és arról is, hogy az egyik csoport Szkítiából, azaz a heftalita Hun Birodalomból érkezett. Korozmia (Horezm) ugyanis a heftalita Hun Birodalom része volt, amely a türk támadás következtében ekkor szűnt meg létezni. Edemen népe tehát egyrészt a heftalita Hun Birodalom lakosságából (avarhunokból), másrészt a Kárpát-medencéből Atilla halála után keletre (Perzsia határáig?) visszahúzódott hun-utód népekből (onogur-szabírokból) került ki.
Húszezer lovasú eleink elszakadásának története a türkök tolmácsolásában is fennmaradt. A szogdok, akik korábban a heftaliták alattvalói voltak, a Hun Birodalom bukása után kérték új urukat, a türk Dizabulost, hogy küldjön követeket a perzsákhoz a kereskedelmi kapcsolatok helyreállítása érdekében. Az első követjárás azonban eredménytelen volt, a második követség tagjait pedig a perzsák megmérgezték. Ezután a türkök a bizánciakhoz fordultak. A bizánci császár kikérdezte a követeket s eközben hangzott el a minket érdeklő párbeszéd is, amely Menandrosznál maradt fenn:
„Tehát ti – kérdé a császár – teljesen tönkretettétek a heftaliták hatalmát?” Mikor ezek azt felelték, hogy igen, azt kérdezte a császár: „Vajon a heftaliták városban laknak-e, vagy pedig falvakban?” - „Uram, ez a nép városban lakik.” – „Tehát – szólt közbe a császár – nyilvánvaló, hogy ti valamennyi városukat elfoglaltátok.” – „Úgy van.” – felelték. – „Hanem most arra vonatkozóan világosítsatok fel, mekkora az avarok sokasága, amely a turkok birodalmától elszakadt, s vajon egy részük még most is hatalmatok alatt van-e?” – „Vannak, akik a mi hatalmunk alatt vannak; akik azonban elszakadtak tőlünk, azok – azt hiszem – körülbelül húszezren vannak.” (Bendefy/2000/120)
A történeti források szerint (Szádeczky/1992/19) a türkök elől menekülő avarok 558-560 körül hódoltatták a pontuszi sztyeppe népeit (köztük a Zabergán vezette szabírokat). Ezt követően vélük együtt foglalták el a Duna-Tisza vidékét 561-562 után. Baján kagán (aki Menander Pretectornak egy kb. 562-re datálható híradásában szerepel első ízben) ekkor kér letelepedésre alkalmas területet[10] Jusztiniánusz bizánci császártól. Baján közvetlenül ezt megelőzően (kb. 561-ben) vette át a pontuszi népekkel kibővített avar törzsszövetség vezetését. Ez jelentette a szabír dinasztia önállóságának („Csaba királyfi” uralkodásának) végét, amelyre a magyar és a bolgár történeti hagyomány egyaránt emlékezik. A dinasztiaváltásra valóban Atilla 453 közepén bekövetkezett halála után 108 évvel került sor, ahogy azt a bolgár feljegyzések megőrizték.
Sikerült tehát fényt derítenünk azon eseményekre, amelyekre a TÜ, mint a hun-magyar dinasztia történetére emlékezik, s amelyek a Szent Korona keletkezésének és vándorlásának körülményeit is megvilágítják. Az eseménysort egymástól függetlenül leíró krónikások lényegében egybehangzóan adják elő a történetet. Ez a szabír-avar-magyarok története, s egybevág a Bíborbanszületett adatával, miszerint a magyarok régi neve a szabír volt. A TÜ e szabír történet keretében adja elő a heftalita Hun Birodalmat ért támadást és az avar honfoglalást is. Ami azt jelenti, hogy a hunok, az onogurok, a szabírok és az avarok egyetlen nép fiai voltak a magyar uralkodóház krónikása szerint is. A TÜ tehát a hun uralkodócsalád történetíróitól származó kétségtelen hitelű adatsort mentett meg, amelyet sztyeppi rovás(?)írásos történeti feljegyzésekből és a szájhagyományból sajátjaként örökölt a középkori magyar krónikafolyam.
Kürosz e nép fölé nevezett ki feljebbvalókat 531 (Kürosz uralkodásának kezdete) és 542 (az első szabír csoport Perzsia határáról való távozásának időpontja) között. A három területre letelepített hét törzs nyilván ekkor is szövetséget alkotott s Kürosz a szövetség vezetőjének (a nesztoriánus keresztény vallású Zabergánnak) adhatta a Szent Koronát. Ez az aktus formális lehetett, Kürosznak nyilván nem volt lehetősége a szabír uralkodó tényleges kijelölésére, csupán megerősíthette a jelentős katonai erőt képviselő szabír törzsek választását. Erre utal az a körülmény is, hogy a Szent Korona Mervben készült, amely ekkor (mintegy százötven éven keresztül) a hunoknak adózott, azaz a Hun Birodalomhoz tartozott. Kürosz tehát megszépítve adja elő az eseményeket, amelyben neki valójában csupán formai szerep juthatott.
Ezt az eseménysort támasztják alá azok az örmény adatok is, amelyek szerint eleink a Szent Koronát az örményektől hozták volna el. Az említett perzsa-bizánci háborúk egyik célja ugyanis éppen Örményország megszerzése volt. Ehhez az okot az szolgáltathatta, hogy Örményország trónján korábban a hun uralkodóházból származó Arszakida-dinasztia egyik ága ült, s e korábbi helyzet visszaállítására törekedtek a heftalita Hun Birodalomból kivált szabír törzsek. Az örmények a visszatérő hun-szabír uralkodót és koronáját a sajátjuknak tekinthették s ez tükröződik e sokáig nem értett örmény álláspontban.
